Észak-Magyarország vagy Szlovákia?
A mai szlovák történetírás meghatározó képviselői szerint Szlovákia történelme egyenlő a mai Szlovákia területének, valamint a szlovák népnek, a szlovák nemzetfejlődésnek, illetve a szlovák államiság kialakulásának a történelmével. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen Magyarország történelmébe szintén beletartozik a római, avar-kori Kárpát-medence történelme.
Meglepő talán az lehet, hogy az új szlovák állam és az államiság sokat vitatott előzményei kiemelten fontos részei a történetnek, s az a tény, hogy Nagymorva Birodalom megszűnésétől kezdve a magyar állam keretei között is következetesen Szlovákiaként jelölik az 1918 után kialakult szlovák államterületet. Emellett megpróbálják mindazokat a regionális tényezőket, közizgatási alakulatokat – például az Árpád-kori részfejedelemség történetét, a török hódoltság alatt a királyi Magyarország északi sávjában kialakult felső-magyarországi katonai, közigazgatási szerkezeteket – mint a szlovák államiság előzményét értelmezni.
Morva emlék - Szent Margit templom Kopcanyban (forrás: wikipedia.org)
Ezeket a szlovák történetírás részéről túlhangsúlyozott, a szlovák nemzet- és államfejlődés szempontjából a folytonosság tényezőiként kezelt jelenségeket magyar részről általában erős kritikával fogadják. Helytelennek tartják a szlovák történetírás tudatos anakronizmusát, amellyel az 1918 előtti történeti magyar állam északi részét Szlovákiának nevezik. Folyamatos viták alakultak ki a szlovák és a magyar történetírás között, legutóbb például a Magyar-Szlovák Történész Bizottság 2008. februári kassai konferenciáján Pálffy Géza tette szóvá ennek a módszertani kérdésnek a tarthatatlanságát.
Mindent a szlávoktól vettünk át?
Ami a soknemzetiségű Magyarország területén élt népek eredetét, kialakulását illeti, ebben a térség valamennyi nemzete kicsit bajban van. Még magyar vonatkozásban sem tekinthetjük lezártnak a magyar etnogenezis kérdéskörét: Kristó Gyula, László Gyula, Győrfi György vagy Zsoldos Attila, Tringli István munkáiból látjuk a honfoglalás folyamatának, kérdéskörének összetettségét. A 10-11. században kialakult magyar államiság etnikai sokszínűségét, a kísérőnépek, a magyar törzsek és a korábban itt élő etnikumok, népek szerepének, kölcsönhatásának, illetve a magyar állam keleties, a honfoglalók által hozott elemeinek és a bizánci, frank átvételeknek, valamint a szlávokkal való együttélés hatásának, arányának jórészt lezáratlan problémái vélhetően még sokféle értelmezésre adnak majd lehetőséget.
A szláv szomszédságot meghatározónak gondoló szlovák történészek közül viszont többen úgy gondolják, hogy a honfoglaló magyarság olyan nomád törzsszövetség volt, amely mindent a szlávoktól, elsősorban a mai szlovákok, szlovének és horvátok őseinek tekinthető kárpáti övezetben és a pannon régióban élő szlávoktól vett át. Ezt a magyar középkorkutatás, a magyar szlavisztika, vagy éppen a magyar régészet kezdettől fogva cáfolja, illetve jóval árnyaltabban, differenciáltabban látja. Már az etelközi periódusban is rengeteg olyan civilizációs, gazdasági, kulturális és szóátvétel történt, amelynek gyökerei nem a Kárpát-medencében vannak. A magyar kutatók szerint a szláv átvételek nagy része nem az északi, hanem balkáni, bizánci és bolgár területekről származik – fogalmaz a történész.
A szlovák etnogenezis három sajátosságát érdemes hangsúlyozni. Az egyik fontos tényező a nagy kelet-közép-európai szláv tömbön belüli differenciálódás értelmezése. Tisztán látszik, hogy a szlávság bizonyos értelemben egészen a 18-19. századig nyelvjárási, regionális kapcsolatai révén összetartozó, politikailag csak részben differenciált világot alkotott. Nem véletlen, hogy a 18-19. századi pánszláv koncepciók is ezt az össz-szlávságot tekintik kiindulópontnak. Ami megkülönbözteti az egyes szláv nyelvcsoportokat, regionális közösségeket, az elsősorban a kialakult államok területe: a Lengyel Királyság, a Cseh Királyság, a Magyar Királyság, illetve a balkáni szláv fejedelemségek, királyságok keretében az állam és a nemzet viszonya a szláv népek nemzetfejlődésének meghatározó tényezőjévé vált.
A Magyar Királyság nélkül ma nincs szlovák nemzet
Ennek a szláv szubsztrátumnak, szláv nép- és nyelvközösségnek a differenciálódásában tehát ezek az államok váltak meghatározóvá. Ma már nincs vita abban – az akadémiai szlovák és a magyar történészek között –, hogy a szlovák nemzet etnogenezisében döntő szerepe volt a középkori magyar államnak. A magyar mellett számos más helyben élő, betelepített etnikumnak, népcsoportnak helyet adó magyar állam nélkül nem alakulhatott volna ki mai formájában, a mai területen és a mai nyelvében, kultúrájában a szlovák nemzet.
Morva-kori várrom (forrás: wikipedia.org)
A Magyar Királyság államhatárai zárták egybe ugyanis az egymástól nyelvileg rendkívül távol álló nyugati, majdnem cseh jellegű szláv dialektusokat és az ukrán nyelvbe átmenetként belefolyó keleti szlovák nyelvjárásokkal, a szlovák nyelvfejlődés szempontjból központi jelentőségűvé vált Garam-menti szlovák dialektussal, amelyben déli szláv fonetikai sajátosságok is kimutathatóak. A szlovák nyelv tehát a történeti magyar állam keretei közt jön létre, válik fokozatosan egységessé a 18–19. század folyamán, s lesz belőle a többi nép fejlődéséhez hasonlóan nemzet szervező tényező.
A középkorban, koraújkorban nemzetnek a magyar állam politikai, gazdasági elitjét, az etnikailag sokszínű, de privilégiumaiban, társadalmi pozícióiban zárt közösséget alkotó magyar rendi nemzetet – a natio hungarica alapvetően magyarországi nemesi közösségét – tekintették. Ebbe a felső-magyarországi szlovák régió szlovák anyanyelvű, szlovák származású nemesi családjai éppúgy beletartoztak, mint az ország többi etnikumának nemesei. A szlovákság nemzeti születéséhez az első komoly impulzust az a meghatározó kulturális folyamat adja, amit reformációnak hívunk. A reformáció és az erre reflektáló ellenreformáció hozta létre azt az észak-magyarországi megyékre is kiterjedő anyanyelvi – magyar, német, szlovák – írásbeliséget, vallásosságot, amely elsősorban a német és a szlovák evangélikus egyházon belül, majd a szlovák katolicizmusban is megjelenik.
A szláv és a hungarus öntudat konfliktusa
A 17. századtól kezdődően a szlovák népnyelvnek a városokban, vallásos tárgyú könyvekben való írásos használata, fokozatos terjedése figyelhető meg, ami aztán a 18. század folyamán a többnyelvű felső-magyarországi értelmiség kialakulása révén kapott újabb lendületet. Jóllehet Bél Mátyás, Kollár Ádám, Lipszky János büszkén vállalták szláv származásukat, szláv, sőt felső-magyarországi szláv öntudatuk van, emellett azonban büszkék a maguk magyar – hungarus – állampolgársági identitására is. Ez a sokat emlegetett hungarus öntudat, amikor a különböző népi nyelveket beszélő emberek a Magyar Királyság alattvalóiként azonosulnak az állammal, az állampolgári közösség fokozatosan elmozdul a nation hungarica rendi konstrukcióját kibővítve újraértelmező politikai nemzet irányába.
A szláv és a hungarus önmeghatározás a 19. században került konfliktusba egymással. Elsősorban az észak-magyarországi szlovák nemesség szembesült azzal, hogy a latinitás kiiktatásával a 18. század végi, 19. század eleji magyar nyelvtörvények őket hátrányos helyzetbe hozták. Hiszen ők latinul beszéltek, otthon „tótul povedáltak”, de magyarul nem tudtak. Ez ellen az őket ért jogsérelem ellen megpróbáltak tiltakozni is. A forrásokban fellelhető panaszaikban, beadványaikban azt kérték: adjanak nekik több évet, hogy megtanuljanak magyarul, hiszen ők rendes magyar nemesek, de nem beszéltek magyarul – idézi a történész.
A konfliktusok a reformkori nyelvharcokban kulmináltak, amikor a magyar reformkor legjava is államnemzetként képzelte el a magyart – Kölcsey Ferenc is leírja: aki magyar kenyeret eszik, az beszéljen magyarul. A nyelvtörvények ekkor egyrészt győzelemre viszik a némettel szemben a magyar nyelv, a magyar államnyelv ügyét, a kisebbségi helyzetbe került nem magyarokat viszont beszorítják abba a védekező pozícióba, ahonnan aztán 1918-ig folyamatosan saját jogaikért harcolnak, s minthogy az 1849. évi és az 1868. évi nemzetiségi törvények szellemisége csak rövid ideig érvényesült, sikerült is őket magunkra haragítani és magunkkal szembe állítani. Mindez azonban egyfajta kritikai olvasata a 19. századi magyarországi etnopolitikai fejlődésnek, rengeteg kiegészítő, magyarázó lábjegyzet kellene hozzá – jegyzi meg Szarka László.
Kettős kereszt Szlovákián
A következő részben a szláv települések folytonosságáról, a szlovák nemzeti jelképekről és a magyar kisebbségpolitikáról lesz szó. Kettős kereszt, trikolór, hibás döntések, Jászi Oszkár 1918. őszi elképzelése a „Tót Impériumról” és az elkésett rendezés lesz a téma.